Féltve őrzött titok

És nem tévedtem. Tényleg Hiei volt az.

- Szia Corina! – mondta – Rég láttalak.

- He! Nem hiányoztál! – válaszoltam undokon, mint akit, egy cseppet sem érdekel, hogyha megbánt valakit.

- Azt mindjárt gondoltam!

- Gondolom én sem neked, szóval én most megyek. Na csá!

- Mivan kislány? Beijedtél?

- Mivan? – eléggé felhúzott a kérdése – Miért kellett volna beijednem?

- Talán, mert félsz, hogy valamit a nyakadba akarok sózni, és nem tudnád megvalósítani a kis tervedet!

- Mi? Én nem félek semmitől!

- Na persze!

- Honnan tudod, hogy mire készülök?

- Talán elfelejtetted, hogy Kurama jó barátom?

- Ő mondta?

- Igen, ő.

- Na jó, nekem nincs időm rád! Mond el, mit akarsz, aztán már itt sem vagyok.

- Nem akarok semmit. De ne hidd, hogy most látsz utoljára!

- Kár! Pedig mertem remélni.

- Ez van!

- Hm…

Ezzel a fiú eltűnt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart ezzel mondani.

Este, mikor már mindent csend borított, a házban nem volt, csak alvó személy, megszólalt a telefon:

- Halló! Ki az? – szóltam bele.

- Szia Corina! Renée vagyok!

- Áh, szia! Mond csak! Mi okból hívsz engem ilyen későn?

- Képzeld, kinn sétáltam az utcán, mikor meghallottam, hogy Hiei beszél valakivel.

- Kivel?

- Nem tudom. Hosszú, piros haj volt, és zöld szeme. De arra nem jöttem rá, hogy lány, vagy fiú.

- Kurama.

- Mi?

- Áh, semmi. Mond csak.

- Na! Hiei egy nagyon durva dolgot titkol előttünk.

- Micsodát?

- Annak a valakinek azt mondta, ezt sose mondja el senkinek, de…

- De mi? Mond már! Megöl a kíváncsiság.

- Nos. Én nem haragszom ezért rád…

- Mivan? – vágtam a szavába – Mit mondott? Miért nem haragszol rám?

- Mert Hiei szeret téged.

- Mi? Ez egészen biztos?

- Aha.

„Szóval ezért mondta. Ezért mondta, hogy még találkozunk.”

- Nah! Akkor én megyek.

- Jó éjszakát!

- Szia!

Letettük a telefont. Nem tudom miért, de nem hittem Renée-nek. Olyan hihetetlennek hangzott. Hiei szeret? Röhejesnek találtam.