Egy újabb titok

3 óra volt. Ott álltam a régi Vadmacs kávézó előtt, ahol annak idején annyi dolog történt.

Nem sokkal később megérkezett Lina, kis késéssel pedig Renée is megjelent. Beszélgetni kezdtünk:

- Annyi dolog történt, amióta utoljára voltunk itt. – mondta lehangolóan Lina.

- Igen. – felelt Renée – Nagyon sok jó és rossz nap telt el azóta.

- Inkább rossz, mint jó, Renée. – mondtam halkan.

- Ebben is van valami.

- Az meglehet, de nem azért jöttünk ide, hogy arról beszéljünk, hogy mi féle borzalmakon mentünk át az elmúlt pár évben!- kezdett kiabálni Lina – Most azonnal hagyjátok ezt abba!

- Jó, jó bocs! – mondtam.

- Lina-nak igaza van! Nem azért jöttünk ide, hogy depresszióba essünk! Inkább beszéljünk másról!

- Tökéletesen egyet értek!

- És mi legyen az a téma? – kérdeztem.

- Majd én elmondom! – jelent meg egy piros hajú srác, akinek az arca eléggé lányos volt.

- Te meg ki vagy? – kérdezte dühösen Renée.

- A nevem Kurama! – válaszolt az idegen – Azért jöttem, hogy segítsek nektek.

- Hogy segíts? – lepődtem meg – Mégis miben tudnál nekünk segíteni?

- Nyugalom! Mindent elmondok.

- Hát akkor beszélj! – mondta Lina.

- Rendben! Én már rengeteget hallottam rólatok, és így azt is tudom, hogy mindannyitoknak volt olyan választása, amit megbánt.

- Ez igaz! – mondtuk.

- Nos! Én segítek ezen a problémán!

- Igen? És mégis hogyan? – kérdezte Renée.

- Egyszerű! Megmondom nektek, mit tegyetek, hogy ezt a döntéseteket megváltoztathassátok. 

- Hm. – szólalt meg Renée – Én nem bízom meg benned, Kurama! Ki tudja, honnan is jöttél te valójában?

- Tőlem! – mondta – Én nem kényszerítek senkit.

- Rendben! Akkor, ha nem bánjátok, én most hazamegyek!

- Várj, Renée! Én is megyek! – kiáltott utána Lina, és elszaladt.

- Öm, Kurama! – mondtam.

- Tessék?

- Komolyan mondtad, hogy tudsz segíteni?

- Persze!

- Akkor megkérhetnélek, hogy segíts?

- Persze! Gyere velem!

Kurama egy messzi barlangba vezettet, ahol nagyon hűvös, és sötét volt. Elképzelésem sem volt arról, hogy miért kellet pont egy ilyen helyre mennünk. Több kilométer gyaloglás után a fiú megállt.

- Mi az? – kérdeztem – Mi történt?

- Valaki van itt!

Kurama hangja rémült volt, és megértettem, miért. Hatalmas mennyiségű démoni energiát éreztem, aztán egyszer csak eltűnt, akkora sebességgel, hogy azt emberi ész nem bírja felfogni.

- Igen. Na és akkor? Ez egy barlang! Biztos valami turista az alvilágból!

- Nem! Ide nem jöhetnek át!

- Tökmindegy! Elment!

- Igen. Menjünk!

Bár a démon már nem volt ott, Kurama még mindig idegesnek látszott.

Hirtelen fura érzésem támadt a hellyel kapcsolatban. Olyan volt, mintha valamikor már jártam volna ott, de azt, hogy mikor én magam sem tudtam.

Unalmas, és csendes, hosszú barlang volt. Újabb 1 óra telt el tétlenül, befelé sétálva. Kezdett idegesíteni a folytonos csend, ezért (mivel nem volt más beszélgető partner) próbáltam beszélgetést kezdeményezni Kurama-val.

- És, mond csak! Mégis hová megyünk?

- A barlang legvégébe!

Nagyra nyitottam a szemem, hogy lássak valamit a sötéten, de csak a hosszú utat láttam magam előtt, aminek úgy tűnt sosem lesz vége.

- Ez azt jelenti, hogy még legalább 1 órát gyalogolni fogunk. Jól mondom? – kérdeztem.

- Helyesbítek! Még legalább 3 óra az út.

- Micsoda? 3?

- Igen, annyit mondtam.

- Remek! Elárulnád, hogy miért is kellet ide jönnünk?

- Sajnálom, de ez bizalmas információ.

- Na ne röhögtess! Inkább mond el mi értelme az egésznek!

- Bocsánat, de csak a barlangban van elég erőm ahhoz, hogy segítsek!

- Értem. De miért?

- Azért, mert erre az erőre nem olyan rég tettem szert, ebben a barlangban. És mivel még nem sikerült tökéletesre fejlesztenem, ezért csak itt tudom használni.

- Világos.

Ahogy mentünk befelé egyre sötétebb lett. Lassan már annyit sem láttam, mint egy vakond. Ekkor Kurama valami érdekes növényt vett elő, és azzal világított. Különösnek találtam, hogy valaki növényekben tartja az energiáját, de ezen nem nagyon gondolkodtam el, mert tudtam, hogy úgysem érteném meg. Már fél óra eltelt, amióta nem beszéltünk.