Még egy perc

Már egy hét eltelt, mióta feltűnt Kenn, de az óta nyoma sincs. Csak mentünk a végtelenbe, hogy elérjünk a Kaleido színpadhoz. Szerintem még Xellos sem volt biztos benne, hogy arra kell-e menni, csak vezetett minket előre.

- Már napok óta nem ettünk semmit, és még csak egy falut sem láttunk. Mond csak Xellos, egészen biztos, hogy erre kell menni? – nyafogott Lina.

- Egészen biztos! Ez a legrövidebb út, az útikönyv szerint.

- Te, mond csak! Neked honnan van mindig útikönyved?

- Hát! Azt nem árulhatom el!

„Különös alak. Nem árulhatja el? De miért nem?”

Ballagtunk tovább a végtelenbe, éhesen, és fáradtan. A napok lassan múltak, és mi azt sem tudtuk, tényleg jó fele megyünk-e. Még mentünk egy napot, éhesen, mikor megláttunk egy kis várost. Boldogan futott Lina és Renée. Xellos és én csak szép lassan sétáltunk.

- Nos – mondtam -, meddig fogsz még hazudni nekünk, Xellos?

- Hazudni? Én?

- Nem vagyok ám olyan ostoba, mint gondolod! Nem kellett, sok idő, hogy rájöjjek, mindvégig hazudtál nekünk.

- Micsoda? Hogy én?

- Ne is tagadd! A Kaleido színpad létezik, de Kenn nem dolgozik ott.

- Miből jöttél rá?

- Nem volt nehéz! Azt mondtad, azért ment oda, mert halálosan fél Hiei csapatától, azaz tőlünk. De mikor megjelent, nem is tudta, hogy mi vagyunk Hiei bandája, és láttam rajtad, hogy félsz tőle.

- Okosabb vagy, mint hittem.

- Ez van. Te végig csak a gyenge halandót láttad bennem, de arra, hogy nem vagyok ostoba, nem is gondoltál. Jól sejtem?

- Talán. Nem hittem volna, hogy egy ilyen elkényeztetett kislány, mint te, okos is lehet.

- Ez nagy hiba volt. Már az elején sejtettem, hogy átversz minket. Szóval, mi az igazi célod?

- Azt én sem tudom. A szörnyek vezetője kért meg, hogy kövesselek titeket, de azt nem árulta el, hogy miért.

- Azt ne mond, hogy nem gondolkodtál el rajta.

- Ami azt illeti engem is érdekelt, és rá is jöttem.

- És mégis mi az?

- Azt sajnos nem árulhatom el!

- Belőled sem lehet valami könnyen kiszedni a fontos dolgokat. Nem is tudom, miért próbálnám meg, hisz úgysem mondanád el soha az életben. Jól sejtem?

- Nos, meglehet. De ki tudja, mit tartogat a jövő.

- Szóval erről van szó? !

- Miről?

- Csak akkor mondod el, ha úgy érzed, szükséged van a segítségünkre. Így van?

- Ahogy mondod.

Beértünk a városba. Lina-ék már elfoglaltak egy éttermet, és addig ettek, amíg ki nem fogyott a konyha. Persze mi is ettünk, amíg volt. Később megjelent Hiei. Xellos még mindig mérges tekintettel nézett rá, Yusuke miatt. Persze nem kellett sokat lennie vele, mert ő inkább Renée-vel volt. Szegény Lina, mindig egyedül baktatott, ha Hiei is velünk volt. De ez őt nem nagyon zavarta, mert mindig valami régi könyvet bújt.

Xellos, most sok városon vezetett minket keresztül, nem pedig hosszú, száraz pusztásokon. Néha kételkedtem benne, hogy ez a Kaleido társulat tényleg létezik, de mivel már rengeteg dolgot hallottam róla, kénytelen voltam belátni, hogy a hely létezésében a szörny nem hazudik. Esténként néha, ha már nagyon fáradtak voltunk, megszálltunk egy olcsóbb hotelben. Egy alkalommal volt különös éjszaka. Nagyon fáradt voltam, de egész éjjel nem tudtam aludni. Kimentem sétálni a friss levegőre. Sétáltam egy kis tavacska mentén, mikor egy ismerős arcot vettem észre. Egy szőke, kékszemű fiú, és ránézve nem értettem, mi baja lehet Hiei-nek vele. Kenn volt az. A fiú láthatóan, és hallhatóan rám ismert.  

- Nem te vagy Hiei bandájának a vezetője?

- De igen. – válaszoltam – én vagyok az.

- Miért dolgozol Hiei-nek?

- Mert muszáj.

- Muszáj? Mond csak ígért is valamit?

- Ami azt illeti, igen. Bár nem nagyon hiszem, hogy meg tudná tenni.

- Mit ígért?

- Azt inkább nem mondanám el. De most én: Miért akarja Hiei, hogy elpusztítsunk téged?

- Mert veszélyes vagyok számára. Nem azt akarja, hogy elpusztítsatok, hanem azt, hogy ne legyek ellene.

- Miért vagy ellene?

- Régen, úgy egy éve, Hiei a legjobb barátom volt. Azonban egyszer elegem lett abból, hogy mindenbe beleszól, és azt hiszi, hogy sokkal erősebb nálam.

- És erre te bepöccentél?

- Na ná! Te is láttad, hogy megijedt, mikor megkerestelek titeket.

- Igen, tényleg sokkal erősebb lehetsz.

- Aha. Azért fogadott fel titeket, mert ő egyedül félt megjelenni. Félt, hogy megölöm.

Nevetni kezdtem.

- Most meg mi olyan vicces? – kérdezte Kenn mérgesen.

- Hát csak azon nevettem, hogy milyen gyerekesek vagytok.

- Gyerekesek?

- Igen. Elvégre, akik azon vesznek össze, hogy melyikkőjük az erősebb…

- Talán igazad van.

- És mi a helyzet Xellos-szal?

- Xellos?

- Igen. Vele miért vagy haragba?

- Nem tudom. Talán azért, mert ő az, akitől mindenki fél.

- Irigyled?

- Talán.

- Hát én sosem gondoltam volna, hogy ilyen vagy.

- Milyen?

- Normális. Hiei azt mondta, veszélyes vagy, és hogy nagyon vigyázzunk veled. De nekem inkább csak egy egyszerű embernek tűnsz.

- Szörny vagyok. – Kenn elmosolyodott.

- Tudom, de én csak Xellos-t ismerem, aki szörny, és ő sokkal gonoszabb nálad.

- Ezt értsem úgy, hogy te nem is szereted Xellos-t?

- Ha? Én nem is tudom…

- Szóval mégis csak szereted?

- Lehet… De ezt, ha lehet, ne mond el neki.

- Nem kell elmondania. – jelent meg Xellos.

- Akkor én most el is megyek. – mondta Kenn, és már ott sem volt.

- Nem gondoltam volna, hogy beleszeretsz egy ilyen kis szörnybe, mint én.

- Azt hiszed, én olyan vagyok, aki csak az embereket tudja szeretni?

- Hát, én ezt gondoltam rólad.

- Hát tévedtél. Ez van.

- Ez.

Xellos közel hajolt hozzám. Eléggé megrémültem. Akkor megjelent Lina, és Xellos hátrébb lépett, de még egy perc, és az Ördögi mester megcsókol…