A legnagyobb ellenség

Ahogy Xellos eltűnt, úgy jelent meg Renée.

„Mit akar ez itt? Csak nem bocsánatot akar kérni? Áh az kizárt. Nem vall rá. Jaj ne! Van egy olyan rossz érzésem, hogy Hiei hamarosan megint itt lesz. Igen. Megismerem ezt a nagy mennyiségű spirituális erőt. Biztosan jön Renée-hez. Na de én majd jól leüvöltöm a fejét, hogy, hogyan mert nekem egy használhatatlan fegyvert adni. Ha nincs Xellos már rég halott, lennék.”

- Corina! – nézett rám szomorú szemekkel Renée.

- Mit akarsz? Talán fel akarsz világosítani arról, hogy Xellos szörny? Csak mert kösz, de nem kell. Tudom magamtól is.

- Nem ezt akartam mondani.

- Hát? Csak, mert biztos nem bocsánatot akartál kérni.

- Nem is. Csak meg akartam kérdezni, hogy nem érzed-e Hiei erejét.

- De, érzem. Ha jól számítom mindjárt itt lesz.

- Okos vagy. – jelent meg Hiei – Jutottatok már valamire?

- Igen. – mondtam.

- Tényleg? És mire?

- Arra, hogy ez az átkozott nyíl, amit adtál, semmit sem ér!

- Mi? Nem ér? – lepődött meg.

- Pontosan. SEMITT! ! !

- Az meg hogy lehet? Mégis ki ellen harcoltatok?

- Urameshi Yusuke. Azt hiszem így hívták.

- Urameshi Yusuke? Egészen biztos vagy benne?

- Ő volt az. – jelent meg Xellos – Engem akart megölni.

- Xellos? – Hiei furcsa képet vágott.

- Igen én vagyok az. De mond csak, kedves barátom, nem úgy volt, hogy te végzel vele?

- Hát… Izé…

- Hiei! Ezért megölhetnélek! Mindenkit bevállaltam. Egyedül Yusuke-t hagytam rád. És te még vele sem voltál képes végezni?

- Sajnálom, de én nem vagyok szörny. Nem tudok megölni, egy régi jó barátot. Még akkor sem, ha ezt a félelmetes Ördögi Xellos mester parancsolja!

- Oh, igen? Azt hittem, a félelmetes Hiei Jaganashi nem barátkozik halandókkal.

- Ezt én is elmondhatnám rólad. Vagy talán tévedek?

- Lehet, hogy én is hamar megkedvelek pár halandót, de fontos ügyben így is végeznék bármelyikükkel.

- Még Corina-val is?

- Igen.

- Há… na gyere Renée, beszélni akarok veled.

- Rendben.

Elmentek. Xellos rám nézett.

„Vajon tényleg meg tudna ölni? Végül is szörny. Mit várjak tőle?”

- Jön. – mondta.

- Ki? Mi? – kérdeztem vissza.

- Kenn. Itt van. Menj, szólj a többieknek!

- Rendben!

Szaladtam is, először Renée-ékhez, majd megkerestem Lina-t.

„Ez nem lehet! Nem éreztem semmit! Ennyire gyenge lenne Kenn? Azt nem hinném. Valószínű akkor Hiei már végzett volna vele, és most nem futott volna el, mikor szóltam. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet benne ilyen félelmetes, hogy még ez az erős démon (Hiei Jaganashi), is fél tőle.”

Persze nem kellet sokáig rágódnom rajta. Bár szellemi ereje nem volt, pont, mint Xellos-nak, de meg mertem kockáztatni, hogy a varázsereje akár még az Ördögi mesterénél is nagyobb volt.

Egy kék szemű, szőke hajú fiú volt. Ha jól vettem észre, Xellos félt tőle.

- Nahát! – szólt Kenn – Csak nem ez a szerencsétlen banda Hiei félelmetes csapata? Na, jó, Xellos! Rád nem számítottam! Talán annyira félsz tőlem, hogy képes vagy beállni halandók közé?

- Nem egészen, kedves barátom! – nyitotta ki szemét a másik szörny – Csupán véletlen, hogy találkoztam velük. De ha már így itt vagyunk, szívesen végeznék veled!

- Te? Na ne röhögtess!

- Azért ne becsülj alá! A jámbor külsőm ellenére, több 100000 sárkánnyal végeztem az 1000 évvel ezelőtti szörnyháborúban!

- Én is végeztem volna, még többel is, ha éltem volna! De azért te se becsülj alá!

- Hm. Sokkal több tapasztalatom van, mint neked!

- Ha! Attól függetlenül sokkal erősebb vagyok, mint te! És ez tudod, miért van? Azért mert én nem fecsérelem az időmet halandókra!

Kenn eltűnt. Nem is nagyon értettük, miért. Talán egyszerűen csak megijedt, vagy még nem akart megtámadni minket. Persze a valódi indokot sosem tudtuk meg.

„Vajon mikor találkozunk vele újra?”