Elkerülhetetlen fájdalom

Pár évvel Wakabayshi halála után is még a Vadmacs kávézóban dolgoztam. A napok unalmasak voltak, és egyformák. Nem volt már az életben semmi érdekes, csak ültem az asztalnál, és vártam a fárasztó napok végét. Nem tartottam senkivel sem különösebb kapcsolatot. A munkatársaimmal nem beszélgettem soha, és Linával is megszűnt az a remek barátságom. A bátyámmal, Serjo-val még jobban elhidegedtünk egymástól, Schneider nevétől pedig a hideg rázott. Eliott nem kiabált már velem, ha egész nap nem dolgozom, és Zoey sem lett érte ideges. Általában megpróbáltam lelépni, mire az ő Marc-ja odaér, de ha nem sikerült, mindig iszonyatosan éreztem magam, és gondolataimban csak ez a mondat járt: „Egyszer voltam szerelmes…” Irigyeltem Zoey-t. Olyankor bementem az öltözőbe, elővettem egy képet Genzo-ról, és visszaemlékeztem a régi időkre. „Miért?” Kérdeztem magamtól. „Miért kellett így történnie? Nem értem az életet! Miért mindig én szenvedek?” Apró rovarnak éreztem magam, kit üvegbe zártak, hogy kísérletezzenek az érzelmein. Olyannak, akinek kitépték a szárnyait, hogy meg ne szökhessen a szomorúság börtönéből. Renée néha utánam jött és próbált vigasztalni. Azt mondta, megérti, de hogy is érthette volna? Az ő barátja, Hyuega nem hallt meg. És igazság szerint, a modell még senkiét nem veszítette el. Azt mondják, sajnálnak, de mire megyek vele? Ez nem hozza vissza őt! Semmitől nem kel életre Wakabayashi! Régen soha meg nem értettem, miért sírnak még évekkel is valaki halála után, de most már rájöttem. Néha vártam Genzo levelét, és hívásait. Olykor egész éjjel vártam, hogy megszólaljon a telefon. Ott ültem mellette, de soha sem csörrent meg. Egy párszol lefutottam a lépcsőn, ha a postás csengetet, hátha ő írt, de csak csupa számla levél volt. Valamiért nem tudtam elhinni, hogy tényleg nincs többé. Álmaimban mindig megjelent, megfogta a kezem, majd eltűnt a semmibe. Néha visszatért a szörnyű pillanat, mikor Schneider a megbocsájthatatlan bűnét elkövette. Ilyenkor kiráz a hideg, és rámtör a sírhatnék. Olyankor úgy érzem szívem, széthasad, és a szenvedés óceánjában elsűlyedek. „Lesz még boldog pillanatom?”