Egy jó barát

Sötét lett az ég, és eleredt az eső. Az idő nagyon lassan telt. Nagy nehezen, de elindult a gép. Egy korombeli vörös hajú lány ült mellettem. Fél órával a felszállás után kezdtünk el beszélgetni.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte barátságosan.

- Osora Corina. Téged?

- Osora?

- Igen. – mondtam kedvesen – Miért?

- Én Verselő Lina vagyok. Nem rokonod véletlenül Osora Tsubasa?

- Nem. Igazság szerint, még sosem hallottam ezt a nevet.

- Akkor te biztos nem vagy valami nagy futball barát. Jól sejtem?

- Jól. Két focistát ismerek.

- Tényleg? Kiket?

- Wakabayashi Genzo-t, és Karl Han Schneider-t.

- Wakabayashi-t én is ismerem.

Így már gyorsabbnak tűnt az út, és hamarabb odaértünk Japánba. A leszállópályán elváltak útjaink. Hazamentem, letusoltam, és átöltöztem. Egy órám volt még a bemutatóig. Bementem a munkahelyemre, és elmeséltem mindent.

- Áh! Te már itthon vagy? – lépett be Eliott.

- Hazajöttem Renée miatt.

- És az unokabátyád?

Nem válaszoltam. Megfogtam a csészét, és ittam a teámat. Aztán Zoey, Kicki, Brigit és én, elindultunk a bemutatóra. Renée gyönyörű volt. Alig bírtam odanézni.

- Na, milyen voltam? – kérdezte a fellépése után, de én nem tudtam válaszolni. Ellenben Zoey:

- Csodálatos voltál! Káprázatos!

Másnap a Vadmacskávézóban épp teázgattam, mikor levelet kaptam. Ő küldte, Wakabayashi:

„Corina! Hamarosan hazatérek Japánba, mert barátságos mérkőzés lesz, és mint a Japánok elsőszámú kapusa leszek jelen. Mindez 3 hét múlva kezdődik. Bár tudom, nem szereted ezt a sportot, de kérlek, gyere el!

                  Üdvözlettel:

                                                Wakabayashi Genzo”

- Mit gondoltok? – kérdeztem Renée-éket.

- Menj el! – bíztattak.

- Rendben, de mi lenne, ha ti is eljönnétek?

- Rám ne számíts! – tiltakozott a modell.

- De mi szívesen megyünk! – mondta Zoey – De ugye Marc is jöhet?

- Jöjjön csak, ha akarod! – mondtam örömmel.

Lassan bár, de elkezdődött a mérkőzés. A helyzet reménytelen volt. A Japánok az Argentinok ellen? Hát ez a meccs úgy tűnt, már az elején eldőlt. Alig kezdődött el a mérkőzés, de az argentinok máris támadni kezdtek. Az irányítójuk gyors volt, és ügyes.  Sorra kerülte ki a Japán védőket, és hamar befogta Wakabayashi kapuját. Lőni készült, és lőtt is. Genzo alig tudta kivédeni, akkora erő volt benne. Ugrás közben sapkája lerepült, és azt visszarakva mormolt valamit. Legalább 5 gólt kivédett, de egy bement. Az első félidőben ezzel az Argentinok szerezték meg a vezetést. A szünet után a Japán csapat teljesen megújulva tért vissza. Az ellenfél nem rúghatott még egyszer kapura. A hazaiak először kiegyenlítettek, majd a hosszabbítás perceiben megfordították az állást. Így a végeredmény 2-1 lett.

Hazafelé menet egyszer csak Lina-t vettem észre. Arca piros volt, és csak úgy sugárzott róla a boldogság. Mikor megpillantott nevetve szaladt hozzám.

- Ugye láttad Tsubasa-t, ugye láttad? – kérdezte, és ugrálni kezdett.

- Osora Tsubasa-t? A 10-est?

- Igen, ő az! Nagyszerűen játszott, nem igaz?

- De! – mosolyogtam – Csodás volt!

- Gyere velem! – mondta, és elkezdett rángatni.

- Jó, rendben. De mégis hová megyünk?

Lina nem válaszolt, csak rám kacsintott, és mutatta az utat. Felszálltunk egy buszra, miközben arról beszélgettünk, milyen magasra emelték ezek a fiúk a Japán futball-t. (Teljesen el is felejtettem, hogy Brigit-ék is velem voltak.) Aztán leszálltunk a buszról. Sokat sétáltunk, mire odaértünk egy szép nagy házhoz. (Persze annyira nem volt se szép, se nagy, mint a miénk.)

- Itt is vagyunk! – mosolygott Lina – Megérkeztünk.

- És mond csak, mégis miért jöttünk ide? – kíváncsiskodtam.

Lina szokásához jó híven rám kacsintott, és becsengetett a házba. Egy fiú nyitott ajtót. Haja fekete volt, szeme pedig ezüstös. „Tudom már!” – gondoltam – „Ő a Japánok 10-e! Osora Tsubasa! De vajon miért hívott ide Lina?”

- Sziasztok! – köszönt udvariasan – Bizonyára te vagy Corina! – nézett rám – Gyertek be!

- Rendben! – mondta Lina.

Alig léptem be az ajtón, de máris reszketni kezdtem. Ott volt a baseball kapus. A Grünwald egyik legjobb embere. A Japán Wakabayashi Genzo.

- Most már érted miért hoztalak ide? – kérdezte Lina kacagva.

„Ez de ciki!” – gondoltam magamba.

Lina-ra néztem, és bólintottam. Genzo megkért, hogy menjek vele sétálni, mert beszélni akar velem. Természetesen igent mondtam, de jobb lett volna, ha nem egyezek bele.

- Figyelj csak! – mondta – Holnap visszamegyek Németországba, ezért kértem, hogy gyere el.

- Mi? – nem nagyon értettem, mert össze-vissza mondott minden féle hülyeséget.

- Öm… a lényeg az, hogyha újra Németországban leszek, egy jó darabig nem látjuk majd egymást.

- Mégis meddig?

- Évekig is talán.

Megálltunk. Szavai elhalkultak, és újra a szemembe nézett. Most azonban nem ettől fogott el a rémület, hanem attól, hogy milyen sokáig nem láthatom majd őt. Mennyi ideig nem néz majd a szemembe, és nem láthatom majd, ahogy a sapkáját a fejébe húzza. Egy világ tört bennem össze, és megfogadtam, hogy bármi történjék is, sosem szeretek bele másba. Ám ezt a fogadalmat Wakabayashi megpróbálta bennem apró darabokra törni.

- Figyelj csak! – kezdett beszélni lassan, akadozva, és halkan – Szép lány vagy, és én örökké szeretni foglak, de mégis arra kérlek, keres magadnak valaki mást. Olyan fiút, aki többet tud veled törődni. Tudod egy futballista élete abból áll, hogy minden csapattal összemérje tudását… Bár én örökre szeretni foglak, kérlek, felejts el!

- Soha! – kiabáltam, majd hozzá bújtam - Soha nem felejtelek el! Ne kérj tőlem ilyet! Még ha akarnálak, sem tudnálak! Sosem tudnék mást szeretni! Nem érdekel, ha évekig nem találkozunk! Hogy tudsz ilyet kérni tőlem?

- Hogy? – láttam, hogy neki is kifolynak a könnyei, de gyorsan letörölte – Örülök, hogy ezt mondod! És ne aggódj, én sem felejtelek el.

Ezzel megcsókolt, és éreztem, hogy ennél szebb, és szomorúbb pillanatom már sosem lesz az életben. Azt kívántam, sose legyen vége annak a percnek. De sajnos nem így történt. Vége lett, és a baseball sapkás fiú magamra hagyott. Újra a távoli Németországba ment. Egy taxi vitte őt a reptérre, én meg még órákkal később is csak álltam, és néztem azt a hosszú utat, amin az autó messze elhajtott, és Wakabayashi-t vitte magával.