Az első csók

Habár meg kell, mondjam, nagyon megijedtem, hogy Schneider itt hagyott minket, de örültem is a dolognak. Lehajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a fiú közelebb jön hozzám, mégsem mozdultam. Gyengéden felemelte arcom, és mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy beszélni fog, de megcsörrent a telefonom. Renée hívott. Megkérdezte, mi van velem, és hogy mikor megyek vissza. Mondtam, hogy még nem tudom, de mikor közölte, hogy pénteken bemutatója lesz, tudtam, hogy csütörtökön hazautazok. Renée modell volt. Olyan szép, mint amilyent ritkán lát az ember. Hosszú lila haja, és gyönyörű kék szeme mindig csillogott. Ő volt a nagy példaképem. Azonban azt is tudtam, hogy sosem lehetek olyan szép, mint ő. Az én hajam száraz kék volt, a szemem, pedig durva barna. Ráadásul szörnyen alacsony voltam koromhoz képest.

- Corina! – szólt rám Wakabayashi – Mesélj! Milyenek a barátaid?

- Barátok?

- Talán nincsenek? – kérdezte, és elmosolyodott.

- De vannak. 4.

- Mesélj róluk!

- Rendben. Az egyik Zoey. Ő egy vörös hajú lány, aki fülig szerelmes Marc-ba, az úgy nevezett barátjába. Bár nem tudom, mi tetszik benne neki. – erre a Japán kapus elpirult – A második Brigit. Ő egy kedves, zöld hajú, szemüveges lány. Hidd el remekül főz teát. A harmadik Renée, a híres modell. Hallottál már róla?

- Nem foglalkozom, elkényeztettet kis ˝cicababákkal.˝

- Elkényeztettet? Cicababa? Kapsz mindjárt egy akkorát!

- Jó, bocs. Szóval mi van ezzel a Renée-vel? Miért véded őt ennyire?

- Ő a nagy mintaképem. Olyan csodálatos! El sem hiszem, hogy Japán vagy, de azt mégsem tudod, hogy ki ő. Ez számomra felfoghatatlan!

- Ez van. Engem csak a foci érdekel. Ki a negyedik?

- Kicki. Egy szőke kislány, úgy 12 éves, és nincs szegénynek otthona.

- Ez nagyon szomorú. – nézett rám kíváncsi szemekkel – És mond csak barátod, van?

- Öm… Nincs.

Nagyon megijedtem, de nem volt időm gondolkodni, mert jött a következő kérdése:

- Mikor mész haza?

- Holnap.

- Ilyen hamar? De miért? – rémült meg.

- Bár ez téged nem érdekel, Renée-nek bemutatója lesz pénteken, és ezt nem hagyhatom ki!

A baseball sapkás fiú meglepődött, és szomorúan lépett felém.

- Szeretlek. – mondta kedves hangon.

- Sajnálom, de nem kölcsönös! – hazudtam egyenesen a szemébe, bár nekem is rosszul esett, de túl öntelt voltam ahhoz, hogy az igazat mondjam – Nem szeretek bele utcagyerekekbe.

Aztán megjelent Schneider és felmentem hozzá, Wakabayashi meg csak állt, és nézett.

Másnap, mielőtt hazamentem volna, elmentem a pályára, ahol edzeni szoktak. A Japán fiú is ott volt. Épp pihentek, és így odamentem hozzá.

- Azt hittem nem barátkozol ˝utcagyerekekkel.˝ – mondta, és elfordult.

- Hazudtam. Kölcsönös. – mondtam, és távozni akartam, de a sapkás fiú megfogta a csuklómat, és nem engedett. Mondtam, hogy nem akarom lekésni a repülőt, de ő magához ölelt, és megcsókolt. Ahogy szája ajkaimhoz ért, úgy éreztem, maradok. De a bemutató, Renée fellépése úgy vonzott, mint egy erős mágnes egy régi vasat.

„Vajon találkozunk még? Vagy ez az utolsó alkalom?” – gondoltam, és elindultam a reptér felé.

- Azt mondtad, nincs köztetek semmi. – kiabált a hátam mögül Nina.

- Felejtsd el. – mondtam nyugtatóan – Többet úgysem találkozunk.

- Mi? Miért?

- Mert haza megyek.

A lány felvidult, és örömmel szaladt a kapus felé. Amilyen boldog volt, én olyan szomorú.