A találkozás

Másnap 9-kor keltem, fél óra múlva már az Németországban voltunk. Az útitársam elmondta, hogy Schneider nem tud kijönni elénk, mert edzésre kellet mennie. A repülőtérről busszal mentünk Amberg-be. Alig vártam már, hogy odaérjünk. Éreztem, hogy testem minden tagja reszket. Különös érzés volt, amilyet azelőtt sosem éreztem. De végül csak odaértünk. A buszmegállóban hatalmas tömeg volt, de Wakabayashi rögtön kiszúrta a még mindig szőke kék szemű Schneider-t. Megvártuk, amíg elvonul az a rengeteg ember, és odamentünk rég nem látott unokabátyámhoz. Vagyis csak akartunk. Mikor ugyanis már csak hárman voltunk a buszmegállóba elszállt az összes bátorságom és önbizalmam. Nem tudtam megmozdulni. De nem is kellett, mert Schneider úgy döntött, ha mi nem megyünk, hát ő jön.

- Császtok! – mondta, és kezet fogott Wakabayashi-val.

- Szasz Schneider! – Köszönt vissza a Japán kapus.

A Német rokonom rám nézett, de én nem tudtam megszólalni.

- Örülök, hogy eljöttél! – ölelt át.

Én ismét könnyeimet ontottam, és egy „Én is” – sel válaszoltam.

- Bocs, hogy annyi éve nem találkoztunk. – mondta – De hidd el, nagyon hiányoztál!

Nem válaszoltam. Megtöröltem a szemem, és rámosolyogtam.

- Wakabayashi! Wakabayashi! Visszajöttél? Úgy hiányoztál! – rohant felénk egy hosszú szőke hajú, barna szemű, rózsaszín ruhás kislány.

Gyakorlatilag nagyon megijedtem.

„Ez a nyámnyila alak talán Genzo barátnője? Ezt nem hiszem el! De hát… Olyan kedves volt velem. Ezt én nem értem!” Gondolataimban lejátszott a Németországba vezető út, és ami ott történt velünk.

- Jaj ne! – szólt Wakabayashi – Ugye nem vett észre? !

Igazság szerint nagyon megkönnyebbültem, mert a jelek szerint mégsem lehetett a barátnője.

- De igen. – mondta utálatosan Schneider – Észre vett. Ez van! Mond meg neki és kész!

- Kössz! Aztán jön a bátyja, és jól megver.

- Wakabayashi, édesem! – szólt a lány – Hogy vagy? Na, de ki ez a lány? – mutatott rám, és rémült tekintettel meredt Wakabayashi arcába.

- Az unokahúgom, Corina. – mutatott be a szőke fiú – De Genzo-nak semmi köze hozzá.

- Áh! – vidult fel – Én Nina vagyok!

A lány mosolygott rám. Nekem azonban nem volt színpatikus, és mikor felém nyújtotta a kezét, elcsaptam.

- Ne haragudj, de nem barátkozom utcagyerekekkel.

- Még hogy én, utcagyerek? ! – förmedt rám – Ezt kikérem magamnak!

- Felőlem kikérheted!- mondtam flegmán – Ne várd bocsánatkérésemet!

Erre Nina megsértődött, és elment.

- Te még mindig ugyan az az elkényeztetett kislány vagy, mint 10 évvel ez előtt. – mondta Karl Han Schneider – Csak jobban nézel ki. Jut eszembe, táncolsz még?

- Igen – mondtam büszkén –, a balett az életem.

- Te balettozol? – kérdezte Wakabayashi nevetve.

- Talán zavar?

- Nem, csak…

- Csak mi?

- Nem gondoltam volna.

- Ne veszekedjetek! – szólt közbe a Grünwald csodacsatára, Karl – Kíváncsi vagy hol edzünk?

- Aha! – mondtam, bár nem nagyon érdekelt. Azonban mégis megérte elmenni. A fiúk egy hatalmas pályára vezettek, ami kivételesen üresen állt. Wakabayashi elmondta, hogy itt védte ki először Schneider rúgását, és innen nem bírt mozdulni, mikor először volt Németországban. A két fiú érdekes dolgokat mesélt ezzel a hellyel kapocsaltban.

- És most te! – nézett rám a Német csatár – Mi a helyzet Japánban?

- Semmi különös. Egy kis kávézóban dolgozom.

- Te? Minek?

- Hosszú és unalmas. Ráadásul nem hinnétek nekem.

- Unalmas? Amit nem hinnénk el? Amit nem hiszünk el az általában nem unalmas. – állapította meg Genzo gyanakvóan, és sapkáját a fejébe húzta.

- Na jó! – mondtam – Nem unalmas, de nem hinnétek nekem.

- Persze. – nézett fel a helyes fiú – Akkor mesélj másról, kérlek!

Újra reszketett mindenem. Az előtt sosem mondta nekem senki, hogy kérlek. Most azonban én néztem az ő szemébe, és nem ő az enyémbe. Hátrébb lépett. Láttam, hogy legalább annyira megrémült, mint én mikor először tekintett rám azokkal a csillogó kék szemeivel. Schneider kijelentette távozását, és elment. Ketten maradtunk. A kapus meg én.