A repülőút

Nagyon izgultam. Néha-néha volt egy pár ötletem, hogy mit mondjak neki, de aztán végül mindig csendben maradtam.

Már negyed órája a gépen voltunk mikor eszembe jutott egy megfelelő téma. Persze azt is tudni kell, hogy én ebben a témakörben kicsit sem voltam otthon.

- Te jó kapus vagy? – bár eléggé halkan kérdeztem, hogy ne halja meg mégis válaszolt.

- Nem vagyok kezdő.

- Értem. Ez elégé ostoba kérdés, de te szereted, amit csinálsz?

- Hogy? Hát ez tényleg ostoba kérdés volt. Naná, hogy szeretem! És egyszer még Schneider rúgását is ki fogom védeni! – nagyon lelkesnek tűnt, amikor mondta, de én kicsit sem értettem a focihoz. Az volt róla az elképzelésem, hogy 20 tökfej kerget egy labdát, 2 meg várja.

- És ő jó játékos?

- Te most viccelsz velem? Ő az egyik legjobb! Máskülönben nem őt mondtam volna.

„Milyen nagyképű!”

- Wow! Ezt nem gondoltam volna róla… „Schneider, mint legjobb? Ezt nem hiszem el!” – E gondolatoknál kezdtem igazán érezni, hogy milyen rég óta nem láttam. Bennem csak egy szőke 6 éves kisfiú maradt meg. Egy elégé szerencsétlen. Nem értettem, hogy lehet ő a legjobb. Szinte hihetetlen volt.

- Miért nem? – lepődött meg – Tényleg régen láthattad.

Nem tudtam, mit mondjak. Csak mosolyogtam, ő pedig visszanézett rám. A szemei csillogtak. Ismét megpróbált a szememben kutatni, de elfordultam. Mikor kinéztem az ablakon gyönyörű tájat láttam. Madarak szálltak el mellettünk. Arra gondoltam, milyen messze elhagytuk már Japánt. Mikor felszálltunk, Nankatsu városa csak egy porszemnek tűnt.

- Most repülsz először?

- Mi? Oh, igen. Most.

Wakabayashi ismét lehajtotta fejét, és sapkájától nem látszott az arca.

Kezdett besötétedni. Az út Németországba hosszú volt, és lassan mentünk. Az ég tele olt csillagokkal. Sötét volt, és eléggé hűvös. Genzo egy pillanatra kitekintett az ablakon, majd visszaült. A gép teljesen elcsendesedett. Mindenki kezdett elaludni. Pár szavon, és halk szuszogáson már csak a gép hangját lehetett hallani. Olyan szép volt, mint amilyet addig sosem éltem át. Az addig elégé mozgalmas életem úgy éreztem, megáll. Élveztem, hogy Renée nem zavarja haza az utolsó vendéget. Nem hiányzott Kicki folytonos nyafogása, és Zoey elpirult arca, mikor zárás után a barátja, Marc belép. Egyedül talán az a finom utolsó tea hiányzott, amit Brigit minden zárás után hozott nekem.

- Béke beléd! – szólt Wakabayashi – Én alszom.

- Rendben, jó éjt!

A Japán fáradt lehetett, mert hamar elaludt. Fél 11 felé, pedig már mindenki elhallgatott. Egyedül én maradtam ébren. Csak Schneider-re tudtam gondolni.

„Miért? Miért akar látni? Hm… Sosem jövök rá. Na majd holnap!”

De én sajnos nem tudtam elaludni. Lehunytam a szemem, de hiába. Csak Schneider-t láttam, és próbáltam elképzelni milyen lehet. „Vajon még most is az a szőke kékszemű tipikus Német szépfiú? Vagy már teljesen más? Nem tudom!”

- Te még nem alszol? – éberített fel Genzo.

- A szívbajt hoztad rám!

- Bocsi! Én ébresztettelek fel? – hangja rémült volt, mintha valami végzetes bűnt követett volna el.

- Nem. Csak nem tudok elaludni. Nem vagyok álmos.

- Akkor rendben. – nyugodott meg – Izgulsz?

- Eléggé. Elvégre 3 évesen láttam őt utoljára. Nehéz elhinnem, hogy ennyi év után újra találkozhatok vele.

- Hiányzott?

- Tessék? Nem is tudom… - lehajtottam a fejem, hogy ne olvassa ki a szememből rejtélyes módon ismét a választ. De ő így is tudta. Talán épp ebből jött rá.

- Hiányzott. – mondta kemény hangsúlyon.

Észre sem vettem, de a könnyeim hirtelen kicsordultak.

- Ennyire hiányzott? – hangneme újra a régi lett.

Én csak ránéztem, de ő tudta a választ. Letörölte könnyeimet, majd átölelt.

- Ne aggódj! Holnap újra láthatod őt. – suttogta a fülembe – De most aludj!

A nyugtató szavai után már könnyen álomba merültem.