Szerelem első látásra

Épp a Vadmacskávézó levéllel teli udvarán söpörtem, mikor egyszer csak egy nagyon helyes fekete hajú srác jelent meg.

- Bocs! Tudnál nekem segíteni? – Kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Kérdés, miben! – válaszoltam undok hangsúlyon.

- Egy bizonyos Osora Corina-t keresek. Meg tudnád mondani, hol találom?

- Mit akarsz tőlem?

- Pont olyan vagy, mint amilyennek Schneider mondott.

- Schneider-t mondtál? Ki vagy te? Honnan ismered az unokabátyámat? – kérdeztem teljesen meglepődve. Hirtelen nem tudtam hová tegyem ezt a srácot. Nem tűnt Németnek. Sőt! A szeméből ítélve ő is Japán volt.

- Igen - válaszolt -, Schneider-t mondtam. A Német Grünwald foci csapat kapusa vagyok, onnan ismerem.

- Hogy hívnak?

- Wakabayashi Genzo.

- Nem hallottam rólad. Bár lehet azért, mert nem foglalkozom focista utcagyerekekkel.

Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki, amit mondtam, de eszembe se jutott bocsánatot kérni.

- Schneider-ről is ezt gondolod?

- Mármint, hogy utcagyerek? – erre bólintott egyet, és baseball sapkáját mélyen a fejébe húzta – Igen. De mégis mit akarsz? Miért jöttél ide?

- Üzenetet hoztam. Schneider kérte, hogyha már úgyis haza jövök, keresselek meg, és szóljak, hogy szeretné, ha meglátogatnád.

- Én? Erre tényleg ő kért meg? Biztos nem a bátyámmal akar találkozni?

- Hogy? – lepődött meg, majd idegesen elkezdett velem kiabálni – Nem! Azt mondta veled! Senki mással! Csak veled!

- Oh. Ez esetben nem hiszem. Elvégre a bátyám az elmúlt 10 évben mindig ott volt nála, és Karl Han Schneider még csak üdvözletét sem küldte. Mi lelte, hogy hirtelen ilyen kedves lett?

- Hogy? 10 évig semmi? Ezt nem hiszem el róla!

- Mi? Nem hiszed el?

- Schneider az, aki nagyon törődik az emberekkel. Pont ezért hívott el téged. Holnap 3-kor indul a repülő Németországba. 2- kor ide jövök érted, addigra döntsd el, jössz-e vagy nem. Schneider jegyet is küldött.

- Rendben, akkor holnap!

- Viszlát!

Meg kell, mondjam, nagyon belezúgtam a srácba. Kék szem, fekete haj… Nagyon beleestem. De zavart közben a tény, hogy Schneider, akit 3 éves korom óta nem láttam, hirtelen találkozni akart velem? ! Nem értettem az egészet.

- Corina! – kiabált a főnököm. Eliott egy pufogós természetű szőke srác volt, aki halálosan bele volt zúgva az egyik munkatársamba, Zoey-ba. – Gyere vissza dolgozni!

- Megyek már! – mondtam, de még legalább 5 percig nem mozdultam. Csak Wakabayashi és Schneider járt az eszemben. Azon túl már a kávézóban semmi mást nem tettem, csak ültem az asztalnál, és ittam a teámat.

- Corina hercegnő!

- Igen, Zoey?

- Megkérhetnélek, hogy segíts valamiben?

- De hiszen dolgozom!

- Tényleg?

- Valakinek meg kell kóstolnia a teát!

Bár Zoey nagyon mérgesen nézett rám, nem érdekelt más, csak, hogy menjek-e vagy ne.

„Hisz 10 éve, nem láttam! Azt sem tudom, hogy néz ki, vagy milyen. Lehet két perc alatt, megutálnánk egymást. Nem tudom. Majd alszom rá egyet.”

Mire haza értem teljesen besötétedett. Messze laktam a kávézótól, de most nem akartam kocsival menni. Néztem a csillagos eget, és próbáltam dönteni.

„Mit veszítenék, ha odamennék? Max jól összevesznénk, és egy újabb 10 évig nem találkoznánk. Már csak azért érdemes lenne odamenni, hogy megtudjam, mit akar. Ugyanis ez nagyon érdekel!”

Aztán nagy nehezen hazaértem. Letusoltam, és lefeküdtem. Hamar elaludtam, mert hiába volt nyári szünet, ˝a Vadmacskávézó mindig nyitva van!˝

A munkahelyemen egész nap csak ültem az asztalnál, teáztam, és vártam a 2 órát, hogy elmondjam Wakabayashi-nak a végleges döntésemet.

- Mi bajod? – kérdezte Brigit, egy másik pincérlány – Egész nap meg sem szólalsz. Csak nem történt valami szörnyűség?

- Nem. – mondtam teljesen komolyan – Semmi nem történt. Egyszerűen nincs jó kedvem. Ennyi az egész!

- Jól van, na! Nem akartalak megbántani.

Hát igen! Brigit már csak ilyen volt. Szerény és kedves.

Az órára tekintettem. 13 óra 55-öt mutatott. Akkor a főnökömhöz rohantam.

- Eliott! Eliott!

- Mit akarsz? – ezt még undokabb hangsúllyal mondta, mint ahogy, eddig szokta.

- Elmegyek!

- Mi? Mégis hová akarsz te menni?

- Az unokabátyámtól van meghívóm Németországba. Wakabayashi mindjárt itt lesz. Úgy döntöttem elmegyek vele.

- Wakabayashi? Ő meg ki? – ránéztem, és láttam, hogy nagyon ijedt arcot vágott.

- Miért érdekel?

- Csak kérdeztem. Menj vele, ha akarsz.

- Corina! – szólt Kicki, a sárga ruhás felszolgáló lány – Egy igazán jóképű fiatalember vár rád odalent.

- Megyek.

Furcsán éreztem magam. Nem tudtam mit fog mondani, vagy mit mondjak neki.

- Barátod? – kérdezte Renée az 5. munkatársam. – na és próbált már megcsókolni?

- Ugyan már! – be kell, valljam nagyon megijedtem, de próbáltam a hangomon nem észleltetni – Ő nem a barátom, de most mennem kell! Sziasztok!

Miközben lefelé sétáltam még 3-szor átgondoltam tényleg menjek-e.

- Döntöttél? – nézett ismét mélyen a szemembe az elképesztően helyes srác. Úgy éreztem, mintha megpróbálta volna kiolvasni a szememből a választ. Épp mondani akartam, mikor mosolyogni kezdett – Igen a válaszod. Jól sejtem?

- Aha. Miből jöttél rá?

- Ez maradjon az én titkom.

- Felmegyek átöltözni.

- Rendben.

Gyors voltam, mert nem akartam megvárattatni.

- Indulhatunk? – kérdezte.

- Persze.

Az állomás messze volt, de nem váltottunk egy szót sem odáig.

„Vajon beszélünk még valaha?”